Míg Hermann Ottó „A magyar halászat könyve” című alkotásában 1887-ben még 59 Magyarországon fellelhető halfajról ír, addig a 2000-es évek fordulóján számuk immár 88 állandó – vagy időszakosan itt lévő – fajra bővül. S persze nincs megállás, hisz a változás állandó.
Ahány halfaj, szinte annyi féle alak és forma létezik. Ahogy Gombóc Artúr óta biztosan tudjuk, nincs két egyforma csokoládé, úgy nincs két egyforma hal sem. Találunk lapítottat, akár felülről, akár oldalról szemléljük az adott példányt. Van vaskos, vagy épp ceruzavékonyságú, gömb formájú, kígyóra vagy épp torpedóra hasonlító. De a többségük azért a jól bevált klasszikus formával bír. Hal alakú. Vagyis olyan külsővel rendelkeznek, mint például a pontyok vagy a sügérek.
S hogy mi végre e változatosság? Ahogy a madarak között is számos példát találunk az eltérő formára és méretre, úgy a halak esetében éppúgy. Csak itt a víz – mint élőhely – a meghatározó közeg, s ez teszi, tette lehetővé a sokkal többféle testforma kialakulását.
A legjellegzetesebb ismertetőjegyből, a halak mozgásszervéből, az úszókból rendszerint 7 vagy 8 lehet. Számszerileg 1-1 hát-, farok- és farok alatti úszó, 2-2 mell- és hasúszó, s előfordulhat még 1 további hátúszó vagy 1 zsírúszó. De gondoljunk csak az angolnára! Esetében az egybeolvadt úszók egyetlen egységet képeznek, a páros hasúszója pedig teljesen hiányzik. A rája mellúszói szárnyszerűek, ugyanakkor a csikóhalak egyáltalán nem halszerűek, a lepényhalak pedig leginkább egy megtermett palacsintára hasonlítanak. És akkor még nem is beszéltünk a majdnem gömbszerű sünhalakról. Ebből is látszik, a természet a víz alatt is változatos csodákra képes.
Áramvonalas, nagy, oldalról kissé lapított test, amely nagyszerű úszást eredményez. Klasszikus forma. A kisebb-nagyobb tavakban, lassú mozgású folyókban ez a forma előnyt élvez. Amellett, hogy segíti a könnyed előre-hátra úszást – ha a helyzet épp úgy kívánja – az iszapban való táplálékvadászatot is megkönnyíti. Nem utolsósorban ez a jellegzetesnek mondható forma valóban gyorsabbá teszi a halakat, aminek a horgászkészségek elkerülésében igen nagy szerep jut. Jó hír a halaknak, kevésbé a sporthorgászoknak.
S ha már a horgászatnál tartunk, nem véletlen az sem, hogy egyes halak nehezebben akadnak horogra. Ha a ragadozókra gondolunk, esetükben a lenyelt zsákmány minden átmenet nélkül a rugalmas és tágulékony gyomorba jut. A lenyelt kisebb-nagyobb halak megemésztéséhez – a gyomrukban termelődő fehérjebontó enzimen túl – hosszú időre is szükség van. Legalábbis ha az emberi táplálkozás/emésztés léptékében mérjük az eltelt időt. A süllő esetében, ha 20 Celsius fokos vízben rabol, hozzávetőleg 45 óra kell a lenyelt hal megemésztéséhez. De ha ez a víz már lényegesen hidegebb, úgy 10 Celsius fok körüli, az emésztéssel töltött idő már legalább 157 órát vesz igénybe. Ez a magyarázata részben annak, hogy a süllő a téli, hideg hónapokban sokkal nehezebben mutatja meg magát.
A növényevő halaknak – ilyen például a ponty is –, szemben a ragadozókkal, nem gyomruk, hanem lényegesen hosszabb bélcsatornájuk van. Ez segíti elő, hogy a növényekben lévő csekélyke tápanyag – fehérje, zsír, szénhidrát – maradéktalanul felszívódhasson. Egyes busafajtáknak hatszor-hétszer hosszabb belei vannak, mint maguk a testhosszuk.
A tapasztalt horgászok jól tudják, a halak étvágya és kapása folyamatosan változó, melyet számos tényező befolyásol. Ilyen lehet az víz hőfoka, oxigéntartalma, a légnyomás, de még a Hold és a Nap egymáshoz viszonyított állása is. A sporthorgászat tudomány, de mindenképpen lényegesen több annál, mint amit laikusként, egyszerű „partra vetett” sétálóként láthatunk.
Egy meleg, nyári hajnalon – amikor a víz hőfoka eléri a 24 Celsius fokot – a Balaton partja megtelik horgászokkal, ugyanis a halak ilyenkor mohón esznek. Jól fogható a ponty, nyílt vízen a süllő, de egy-egy különlegesebb balin is horogra csalható. Örülnek a horgászok, s örülnek a fürdőzők is a korai, de annál kellemesebb mártózásnak.
De nem mindig ilyen tökéletes a helyzet. Mihelyst az időjárás gyökeresen megváltozna, a halak lent a mélyben már éreznek valamit. A víz lehűlése előtt csökkeni kezd az étvágyuk, egyre ritkábban kapnak, talán csak a ragadozók érzik magukat elemükben. Optimális idő a süllőfogásra. Ám a hidegfront betörésekor minden hal leáll, visszahúzódik, kapásra kár is várni.
Egy viharos széllel járó front 1-2 nap alatt képes a Balaton vizén akár 5-6 Celsius fokos lehűlést létrehozni. Az ott élő halak emésztése, anyagcseréje lelassul, legalábbis ami a növényevő halakat illeti. A ragadozók még az ilyen viharosnak mondható időben is – bár korlátozottan is, de – táplálkoznak. A fogás még nagyobb sikernek könyvelhető el.
A téli időszakban viszont minden megváltozik. A növényevő vagy vegyesevő halak alig, vagy egyáltalán nem táplálkoznak. Így esetükben a horgászélmény kimerül puszta időtöltésben, eredmény nélkül. A ragadozók – csekélyebb zsírrétegük végett is – még a hidegebb időszakban is sokkal intenzívebbek, mint növényevő társaik.
Felmerül a kérdés, ilyen homályos közegben, mint a Balaton, vajon látnak-e bennünket – a parton ülő, vagy lassan sétáló, horgászó, akár csónakból pecázó embereket – a halak? A hazánkban élő fajok rövidlátók, legfeljebb 1-2 méterre látnak élesen. A partszakaszból csupán elmosódó körvonalakat, alakzatokat láthatnak. De ami a színeket illeti, azokat általában jól felismerik, megkülönböztetik. Egyes édesvízi halfajok a pirosra figyelnek fel, a süllők legszívesebben a sárgára reagálnak, a sügérek a vöröshöz vonzódnak. Ám egy ilyen zavaros közegben, mint amilyenek legtöbbször a Balaton mutatja magát, ennek nagy hasznát nem vennénk. S ebben szerepet játszik a halak rövidlátása éppúgy, mint az átláthatatlan víz.
Ám hogy a halakkal szemben magunk ne legyünk rövidlátók – amennyiben a jövőben horgászatra adnánk a fejünket –, a következőkben ismerkedjünk meg néhány, a Balaton területére nagyban jellemző hallal.
Keszeg (vörösszárnyú keszeg, dévérkeszeg)
Zömök, magas, oldalról kissé lapított testű hal. Ívelt hát és hasvonallal. Nagy, kerek, sima felületű pikkelyek borítják testét. Úszói feltűnően piros színűek (vörösszárnyú keszeg), éppen ezért, a hazai vizek egyik legszínesebb halfajtája (a dévérkeszeg ezzel szemben szürke úszójáról ismerhető fel). Lassan növekszik, kis testtömeget ér el. A negyedik életévében fejlődik 18-20 cm-es méretűre, mintegy 200 – 350 grammos súlyúra.
A patakok kivételével szinte minden hazai álló- és folyóvizünkben jelen van. Kedveli az iszapos fenekű, nyáron felmelegedő, csendes, hínáros vízrészeket, így a Balaton egyik legismertebb hala. A dévérkeszeg oly mértékben jellemző és elterjedt volt a Balatonban, hogy régen „kenyérhalnak” nevezték, hisz ez adta a halászok jövedelmének nagy részét.
Táplálkozására jellemző, hogy főleg fonalas algákat, a hínárfélék gyenge hajtásait, növényi törmelékeket fogyaszt. Kis szájnyílásánál fogva a vízben úszkáló, vagy aljzaton mászkáló apró állatokat kapja, csipegeti be. Nem vesződik azzal, hogy válogat. Előszeretettel fogyasztja a rovarlárvákat is.
A vörösszárnyú keszeg húsa meglehetősen szálkás, száraz, ám csalihalnak nagyszerű választás. Ezzel szemben a dévérkeszeg ízletes, szaftos, de szintúgy szálkás – bevagdalva eszményi az elkészítése.
Balin
A pontyfélék családjába tartozik, teste hosszan megnyúlt, torpedószerű. Hátúszója magas, vége feltűnően hegyes. Testét apró kerek pikkelyek fedik. Színe szürkésfekete, némi kékes fénnyel, a hasa fehér.
Kifejezetten nyílt vízi faj, a Balatonban aránylag gyakran akad hálóba. Gyors mozgású, óvatos uszonyos, ám a víz szennyezettségét nehezen viseli. Ötödik életévében éri el az 55-60 cm hosszúságot és a 4-5 kg-os testsúlyt. Hosszú életű hal, 10-12 évet is megélhet.
Életének második évétől ragadozó életmódot folytat. Apró küszöket, gardákat, fiatal keszegeket zsákmányol. A reggeli órákban vadászik, nagy csobbanások követik útját. Ha megtalálja a módját, megfogja a békát is.
Finom, fehér húsa van, kissé száraz és szálkás. Ha horogra akad, nem adja magát könnyen.
Garda
A garda szintúgy a pontyfélék családjába tartozik. Meglepően kecses, sajátos alakjáról könnyű felismerni. Háta majdnem teljesen egyenes, teste hosszúkás, ezüstös fénnyel. Hasvonala domború. Bőrét kerek pikkelyek borítják. Háta kékesen olajzöld színben pompázik.
Az ötéves példányok súlya 170-200 gramm, mérete 25-27 cm. A Balaton legfontosabb halfaja, ugyanakkor viszonylag ritkán ér el az 500 grammos tömeget. A melegebb hónapokban szinte bárhol előfordul, ám amint hidegebbre vált az idő, a Tihanyi-félsziget köré, leginkább a 10-12 m mély Tihanyi-kútba, vagy annak közvetlen közelébe csoportosul.
A garda nyílt vízi hal, főként a vízfelszín közelében tartózkodik. Eleségeinek zömét eleinte kerekesférgek, rákok lárvái teszik ki, idővel viszont a víz felületére hulló rovarok képezik a legfőbb fogyasztását.
A vízpartról, móló végéről könnyen horgászható. Húsa kitűnő ízű, különösen sütve pompás, de éppoly szálkás hal, melyen irdalással nagyban segíthetünk.
Kárász
Teste kerek, magas és oldalról lapított. A hátúszójában található bognártüske sűrűn fogazott. Kerekded és viszonylag nagy, sima felületű pikkelyek borítják. Háta sötétbarna, oldalai sárgásak, a hasa sárga. Úszói szürkéssárgák.
Különösen a sekély, nyáron felmelegedő, vízinövényekkel sűrűn benőtt tavakban, állóvizekben érzi jól magát. Lassú növekedésű, kistermetű hal. Az ötödik évre éri el a 18-23 cm-es hosszúságot és a 200-300 grammos tömeget.
Kerekesférgekkel, kisebb rákokkal, vízi rovarokkal, apró csigákkal, kagylókkal táplálkozik. Húsa nagyon szálkás, de ízletes.
Az ezüstkárász valamivel nyújtottabb testfelépítésű, oldalai ezüstösen, olajzöld színben ragyognak. Innen is a névadás. A Balatonban kimondottan jól érzi magát. Súlyra valamivel nehezebb 5 éves korára, mintegy 400-550 grammot nyom.
Ponty
A legtöbbünk által ismert és kedvelt hal. Az agyagsárgától az olajzöldig változhat a testszíne. A háta mindig sötétebb, az oldalai egyre világosabbak. A hasa rendszerint aranysárga. Úszóinak többsége palaszínű.
Különösen a sekély, nyáron jól felmelegedő, náddal, hínárral részint benőtt részeken érzi jól magát. Igazán nagyra növő halfaj. Az ötödik évre elérheti az akár 2-4 kg-os súlyt, mérete 40-50 cm lehet. A méret mellé hosszú élet is társul, már amennyiben a horgászok ezt lehetővé teszik, nem ritka a 30-40 éves kifogott példány sem.
A ponty leginkább fenékről táplálkozik, de időről időre máshová is elkalandozik. Gyakran bekapja a nádra, a víz alatti cölöpökre kövekre tapadt vándorkagylókat, csigákat, rovarlárvákat. Gyakorlatilag mindenevő.
A hazai haltermelés és -kereskedelem legfontosabb hala. A legkedveltebb hal, mert húsa ízletes, kellően szaftos, aránylag kevés szálkát tartalmaz. Nem csak a halászatnak, a horgásztársadalom számára is az egyik legfontosabb hal.
Érdekes tapasztalat, hogy a horgon fennakadt, majd ismét szabaddá váló ponty hihetetlen módon hosszú időre óvatossá válik, és messze elkerüli a horoggyanús eszközöket. Talán ennek is tudható be egyes pontyok nagy mérete és idős kora.
Busa (fehér busa)
A busának enyhén ívelt háta van, a hátúszója viszonylag kicsi. A kopoltyúktól egészen a farok alatti úszóig éles a hasvonala, ami az egyik jellegzetes sajátossága. Apró, kerek és vékony pikkelyek borítják testét. Háta szürkészöld, oldala ezüstfehér.
Főleg a nyílt vizek felső rétegeiben szokott tartózkodni. Nagyra nő, az ötödik évben 55-65 cm és 1,5-2,5 kg-os méretekkel bír.
A busa a ponttyal szemben mindig a nyílt vízterületek lebegő algáit, alsóbbrendű rákjait keresi. Tágra nyitott szájjal úszik és így szűri ki a számára fontos eleséget.
Húsa kissé szálkás, száraz, de rendszeres fogyasztása rendkívül egészséges – különösen a szív- és érrendszeri betegségben szenvedő emberek számára.
A fehér busával ellentétben a pettyes busa feltűnően nagy fejjel bír. Hasvonala kevésbé éles. Ezüstös alapszínű oldalain sötétszürke pettyek, márványfoltok vannak. Lényegesen gyorsabban növekedik, mint a fehér busa. Nem ritkák a 10-20, akár 30 kg-os példányok sem.
A túlszaporodott algaállomány gyérítésére 1973 és 1982 között mintegy másfél millió fehér és pettyes busát telepítettek a Balatonba. Legnagyobb vizünkben jelenleg is hatalmas állományban vannak jelen.
Szürke harcsa
Feje nagy, széles és lapos. Szájában alul és felül egyaránt sok apró és hegyes fog van. Felső állkapcsán 2, az alsón 4 hosszú bajuszszál van. Teste pikkelytelen, vaskos. Hátúszója csökevényes. Mell- és hasúszói kicsik. A test alatti úszója hosszú, egészen a farokúszóig ér. Oldalai világos szürkésbarnák, sötét márványos foltokkal. Hasa világos.
Hatalmasra növő halfaj. Az ötödik évben 50-60 cm hosszúságot is elérhet. Egy 15-20 éves hal hossza 1,5-2 m lehet, súlya akár 40-50 kg is.
Ragadozó hal, főleg halakat eszik. Kiegészítésképp elfogyasztja a békákat, kisebb vízimadarakat, víziemlősöket. A meleget legjobban tűrő, már-már megkívánó halunk, anyagcseréje nyáron a legnagyobb. A nyári időszakban ragadozza a legtöbb halat, békát, férget. A hideg évszakban viszont teljesen étvágytalanná válik, és szinte álomba merül az iszapos aljzaton.
Míg halaink többsége tél végén, tavasszal szaporodik, a harcsa szaporodása a nyári hónapokra tehető, amikor a víz tartósan 20 Celsius fok fölé emelkedik. Csak ilyenkor állnak párba, hogy az ivadékaikat lehelyezzék.
A hal húsa gyakorlatilag szálkamentes, íze fenséges, kellő mértékben szaftos. A legértékesebb haszonhalak közé tartozik.
Süllő (fogassüllő)
Hosszúkás fejű hal, szájában „ebfogakkal”. Két hátúszója elkülönül egymástól. Testét érdes felületű, tüskés pikkelyek borítják. Háta olajzöld, s ez a szín függőleges csíkok formájában az oldalakra is kiterjed. Hasa fehér. A balatoni fogassügér színe sokkal világosabb, mint a Dunában élőé.
A kifejlett állat az ötödik évben 35-52 cm-es lehet, súlya mintegy 500-600 gramm. Egykor a Balatonnál a 1,5 kg súlyúnál nagyobb halat fogasnak nevezték, míg a kisebbet süllőként tartották számon.
A süllő, ellentétben a harcsával, a hűvösebb vizet részesíti előnyben. Különösen a kissé zavaros, apró halakban bővelkedő, nagy oxigéntartalmú vízrészeket szereti. A nap legnagyobb részét az aljzaton, kisebb-nagyobb kövek közelében tölti. Alkonyatkor, este, éjjel, vagy hajnalban merészkedik csak a felszín közelébe – zsákmányolni. Főleg halakkal, férgekkel, lárvákkal táplálkozik.
Húsa kissé száraz, jóízű és kevés szálkát tartalmaz. Sokak által kedvelt hal.
Sügér
Formája zömök, közepesen magas, oldalról kissé lapított. Két hátúszója van, melyek jól elkülönülnek egymástól. Testét érdes tapintású, fésűs pikkelyek borítják. Háta sötétzöld, oldalai zöldessárgák, hasa sárgásfehér. Mindkét oldalán 5-7 függőleges, feketészöld sáv van. Az első hátúszó hátsó részén egy kékesfekete folt látható – ez alapján nagyon könnyen felismerhető.
Fejlődése vízterületenként változó. Méreteit tekintve az ötödik évre 15-17 cm-es hosszal, 100-200 grammos tömeggel bír. Hosszú életű hal, akár 15-20 évig is élhet.
Ragadozó. Fiatalabb korában főleg vízi rovarokat, azok lárváit eszi, kifejlett korában ikrát, halivadékot, kisebb testű halakat zsákmányol.
Hasonlatosan a süllőhöz, a hűvösebb vízben érzi jól magát. Sőt, még télen is ébren van, s ha teheti, zsákmány után néz. Amennyiben befagy a Balaton vize, a téli lékhorgászatkor a sporthorgászok néha komoly zsákmánnyal büszkélkedhetnek.
Húsa a süllőéhez hasonlatos. Száraz, nagyon jóízű és alig tartalmaz szálkát. Horgászata télen-nyáron nagyszerű élmény.
